Mesivel nagyokat pislogunk, mint hal a szatyorban…

 

 

Mesivel nagyokat pislogunk, mint hal a szatyorban, majd lelkesen örvendezünk a produkciónak.

Budaörsön vagyunk, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Gondozó Központjában, mely idősek nappali ellátásával foglalkozik. Csak pillanatok teltek el András bácsi rögtönzött koncertje óta, mely során egy népdalt adott elő egy falevél segítségével. Nem írtam el, falevél volt, abból is a mezei fajta, azonban András bácsi tudományának hála ez a megszokott természeti jelenség átalakult valami egészen mássá, egész pontosan egy hangszerré.

„A román pásztoroktól tanultam, ők nyírfakéregből faragták ki, annak bársonyos hangja volt, nem olyan visító, mint ennek. Ez egyébként egy székely népdal, amit Kodály Zoltán a legősibbek közé tartott. Az én szülőfalumban, Gyergyóújfaluban gyűjtötte, 1910-ben jegyezte le. Azóta már tudjuk, hogy ez nem a népünk sajátja, keleti gyökerekkel rendelkezik” – meséli András bácsi, aki óriási szakértelemmel rendelkezik népdalfronton.

„A dalokkal kapcsolatban van egy szomorú tapasztalatom… Amikor járkálok valahol, nincs olyan, hogy ne szólnának rám, hogy nekem milyen jó kedvem van, mivel éneklek. Ez egy felfogás, mely szerint valaki csak azért énekelhet, mert jó kedve van vagy mert be van rúgva. Na most, ha nem öröklöm meg ezt a szokást – mert, hogy ez szokás volt nálunk – akkor már nem lennék itt. Olyan időket éltem át, főleg a forradalomkor, amit ha nem tudok magamból kikáromkodni a dalok által, akkor..”- mereng el András bácsi, majd elhallgat egy pillanatra. „Ugyanígy segített az is, mikor egy-egy költeményt elmotyogtam magamnak.”

Ambrus Andrásnak hosszú és kacskaringós út vezetett a budaörsi nyugdíjas évekig.

A Kárpát-medence leghidegebb pontján, Gyergyóújfaluban látta meg a napvilágot. Már gyermekkorában is sok nehézséggel szembesült, erdélyi magyarként „el kellett viselnie a kisebbségi sorsot.” Tanulmányait egy román iskolában végezte, ahol saját szavai szerint „meg akarták semmisíteni a magyarságot”, ráadásul iszonyatos kíméletlenséggel verték őket.

„Minden kárban van valami haszon, úgy éreztem, hogy szép nyelv a román, noha nem szívesen törődtem bele, hogy magyarul nem tudó és nem is akaró tanítóink voltak.” Az egykori gyermek fiúcska sajátos kompenzációt talált ki sérelme enyhítésére: „ha kénytelen voltam megtanulni például egy királyt dicsérő verset, akkor bosszúból megtanultam A walesi bárdokat is. Ha egy román költeményt kellett tudni, akkor megtanultam két magyart is. Akkoriban olyan nyolc órányi vers volt a fejemben, Petőfitől A helység kalapácsát most is egy szuszra el tudom mondani.”

András bácsi egész életét „benőtte” a népdal és a versek szeretete, azonban arra sokáig kereste a választ, mi is a népdal éneklésének misztériuma, hogyan lehet azt hitelesen előadni. Az elmúlt esztendők alatt végül rálelt a megoldásra: „azt a lelkiállapotot kell magamra ölteni, amiről szól a dal” – mondja el a titok nyitját, majd bele is kezd egy énekbe:

„Mihelyt, mihelyt férjhez mentem, mindjárt búsulásba kezdtem,”
én uramat nem szerettem, egy komámmal megölettem.”

„Az a hátborzongató számomra ezzel a dallal kapcsolatban, hogy nálunk csakugyan megölette egy ismerős nő a férjét, a szeretőjével az erdészpásztorral lelövette. Bírósági ügy lett belőle és öngyilkos lett a hölgy is. A másik dolog pedig az az, hogy legénykoromban felcsippentett a borbélynak a felesége, de az hagyján! Tudta, hogy van géppisztolyom és azt sugallta, hogy lőjem le a férjét. Úgy elszaladtam, mint a nyúl! No, ez az a háttér, amit tényleg át kell érezni ahhoz, hogy az ember egy népdalt jól el tudjon énekelni.”

Szerencsére Mesi átmegy András bácsi szigorú rostáján akkor, mikor két, Gyergyóújfalu környékéről származó éneket is előad.: „hát gratulálok nagyon jó volt, meghökkentően jó!”

„Mit tetszett érezni, mikor hallgatta?”

„Az otthonom jelent meg” – mélázik el a 92 éves bácsi, aki büszke székelynek tartja magát , ahol fontosak voltak a helyi tradícióik is. „A fonók és a kaláka ott olyan kivételes értékrendet jelentett, ahol egymás közelében voltak az emberek, ráadásul jó alkalom volt a beszélgetésre. Minden fonónak megvolt a maga mesemondója, a viccmestere, az ének indítója.”

„A világ egy nagy marha.. Az ősi hagyományokat nem csak hagyjuk lepotyogni az idő döcögő kerekéről, de le is hajítjuk őket és még rá is tapsunk. Akkor még közösségek voltak és egészséges emberek, ma már ilyenek nincsenek” – nosztalgiázik tovább az idős úr.

„Sok minden van, amit meg kéne változtatni, de ez lehetetlen. Az emberiség el fog pusztulni, mert megsértette a természetet. Szeméttel van tele a tenger. Édesanyám 93 évet élt, nagyon okos asszony volt, 7 gyermeket nevelt, a falu legismertebb személye volt. Ő mondta, mikor a nagy űrkutatásról beszéltünk, hogy neki ez nem tetszik: addig mászkálnak ott fent, amíg levernek onnan valamit.”

A székelyföldi gyerekkor után András bácsit besorozták és még be sem töltötte a tizennyolcat, már katonáskodott. Élete innentől kezdve nem várt fordulatokat vett sőt, majdnem ki is végezték. Hadifogságának és szökésének története már csak a következő fejezetből fog kiderülni, ahogy arra is fény derül, hogyan úszta meg az egykori baka a szinte garantált halált, majd miként vált a Nemzeti Színház elismert színészévé.

Blog.hu: http://guessousmajdamaria-atvaltozas.blog.hu/